A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

"Van, hogy már nem tudsz mit tenni. Csak állsz vele szemben, könnyes szemekkel, és elfogadod. Állsz, amíg el nem megy, amíg még látod az utca sarkán... És még utána is állsz, hátha visszajön... hátha nem gondolta komolyan... hátha... De nem jön vissza. Soha többet nem fog visszajönni. És te csak állsz, és magadat hibáztatod, hogy hagytad Őt elmenni..."

Soha senkit nem szerettem úgy mint őt...és a saját álomvilágunkat romboltam össze...azt amit felépítettünk. Együtt

az a pillanat.. mikor megölel és érzed,hogy dobog a szíve.. érzed az illatát. ott van melletted.. nem akarod elengedni.. leírhatatlan!

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot.Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést.Még egy izzó csókot.Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem.Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el...

nem vagyok más, mint egy mocskos szájú, bukott királylány.'

Mi, nők annyit tudunk gondolkodni feleslegesen. Már előre aggódunk olyan dolgok miatt, amik meg sem történtek. És persze rágódunk a múlton is, ami már rég elmúlt. Egy olyan álomvilágban élünk, ahol a dolgok már, vagy még nem léteznek, s közben elszalasztjuk az egyetlen lehetőségünket: a jelent....