Tudod.. Sokat gondolkodom rajtad.. Rajtunk.. Amik voltunk.. S fáj az, amivé lettünk.. Hogy ma már egymáshoz sem szólunk, s egymásra sem nézünk.. Ennek nem így kéne lennie. Hiszen én még most is szeretlek.. És te is.. Szeretsz, Nem?! És mégis.. Nem tudom, mit éreznék, ha megszólítanál, vagy egyszerűen csak összeakadna a tekintetünk.. Fájdalmat, vagy örömöt.. Azt hiszem inkább a kettő különös együttesét.. A fájdalom és az öröm elvegyülne a szívemben.. szétfeszítené az érzés a szívemet.. De vágyom arra a szóra, arra a tekintetre.. De nem merek lépni.. Tudod.. Néha úgy megérintenélek.. Csak egy röpke pillanatra.. Csak végigsimítanék a kezeden.. Egy pillanat lenne.. De nekem annyit jelentene.. De nem merek hozzád érni.. Félek, hogy akkor minden eddigi álmom rólunk összeomlana.. Hiszen, tudom, hogy nekünk már nincs jövőnk.. Hiába szeretsz, és hiába szeretlek.. Én már nem tudnék veled lenni úgy, hogy ne fájna.. Mégis érzem.. Kellesz nekem.. Azt hiszem, veled is így van ez.. Hiszen ami véget ért, az már sosem lesz ugyanolyan többé.. Ez olyan se veled, se nélküled dolog, azt hiszem.. Mert nem tudlak elfelejteni.. De azt, amit tettél azt nem tudnám megbocsátani.. Nem. Ez nem jó szó.. Már megbocsátottam. Csak nem tudnám figyelmen kívül hagyni.. Ezt te is tudod.. Ez az ok. Amiért ennyi volt.. Amiért vége van.. De nem akarok nélküled lenni tovább.. De veled sem.. Tudod milyen érzés ez?? Igen, azt hiszem tudod.. Amikor el akarsz zárkózni valaki elől, hogy ne fájjon neki sem és neked sem.. De közben ez a valaki az a személy, akire legjobban vágysz.. Akire a legnagyobb szükséged van.. Hát ez a sorsunk.. Külön, egymásért szenvedjünk.. Elfogadom, ha te is. S te elfogadod.. Hát így én is.. Szenvedjünk csendben, a világ ne is sejtse.