Igen,hülye voltam. Igen,fogalmam sincs mit érzek. De amikor elmész mellettem,a szemembe nézel és mosolyogsz...egyszerűen megszűnik a világ. Kár,hogy ez lett belőlünk. Sajnálom...Megmenthettük volna,de mindketten túl büszkék voltunk a 'bocsánat'-hoz. Pedig az az őszinte mosolyod nem mindenkinek adatik meg. Nem tudom mi ez...nem éreztem még ehhez foghatót. Amikor csak némán nézünk egymás szemébe és mindkettőnk ajkán az a titokzatos halvány mosoly van...akkor érzem ezt a valamit. A pulzusom felgyorsul és csak te számítsz,a kék szemed,és az illatod.Semmi más. Lehet,hogy már más van,már nem úgy viszonyolunk egymáshoz,mint régen,ahogy kéne. De ez a valami,ez a maradandó 'kapocs' ami összeköt minket egy életre. Hidd el ez nem múlik,tudom. Itt van ez az érzés..legbelül,valahol mélyen...És itt is marad! Ez a mi álmunk és a mi valóságunk! Nem engedem elveszni! Akárhányszor a szemembe nézel és én a tiédbe,mindketten érezzünk ezt a valamit. Nem is tudom hogyan nevezzem...Talán lehetne: "soha nem felejtelek" vagy "mindig szeretni foglak a szívem legmélyén" érzés a neve..nem tudom,mert mint már mondtam,fogalmam sincs mit érzek és cselekedni sem tudok.Bonyolult...nagyon...(saját szöveg)